Az elmúlt években tapasztalt munkaerő-drágulás a hajtatott növények közül a paradicsomot érintette leginkább. A szedés, ami általában a kertészeti növények esetében a kézimunkának legkevesebb részét teszi ki - a hajtatott paradicsomnál ez mindössze ~30% - viszont más zöldségfélékhez képest jelentős az ápolási, azon belül is a fitotechnikai munka aránya, ami nem gépesíthető.
A kertészek, egyrészt a munkaerő-, másrészt az energiaköltségek drágulásának betudhatóan a lényegesen nagyobb beruházási költségeket igénylő talaj nélküli termesztés felé fordultak, ahol lehetőség nyílik a nagyobb termésátlagokkal a növekvő költségeket ellensúlyozni, a termésbiztonságot javítani. Ugyanakkor még mindig jelentős felületet tesznek ki azok a gazdaságok, ahol talajon, lényegesen kisebb termésátlagok és szerényebb jövedelem mellett hajtatnak, ezekben az üzemekben is kulcskérdés a talpon maradás miatt a fitotechnikai munkák szakszerű végzése, a költségek ilyen vonatkozású csökkentése.
A növényápolási munkák két csoportra oszthatók:
- ökotechnikai munkák (klímaszabályozás, növényvédelem, öntözés, tápanyagellátás) és
- fitotechnikai munkák (növények felkötözése, zsinórra vezetése, levelezés, oldalhajtások eltávolítása, tetejezés stb.).
Hajtatásban a paradicsomot zsinór segítségével támrendszerre vezetik, ebből adódóan az első ápolási munkafázis a felkötözés, azaz a növények rögzítése. Két módja van:
- kései ültetésű, azaz a rövid tenyészidejű hajtatásnál elegendő a zsinór egyik végét a növény nyakához (szárához) kötni, vagy ültetéskor a tápkocka alá a földbe elhelyezni, a másikat a növénytartó dróthoz felkötni, illetve
- hosszabb termesztésnél – így a talaj nélküli hajtatás esetén is – a zsinórt először speciális kampóra vagy kerekes rögzítőre tekerik, amely lehetővé teszi a zsineg hosszának változtatását, és csak ezt követően kötik a huzalhoz.
A munkához némi gyakorlatra és tapasztalatra van szükség, hogy a zsineg elég biztosan tartsa a növényt, ugyanakkor idővel ne szorítsa el a szárat.
A zsineg hossza, azaz a függőleges állapotban levő szárrész magassága mindig a termesztő berendezéstől függ. Kisebb légterű fóliák alatt 2-2,5 méter (1. kép), modern üvegházakban 3-4 méter. Fontos, hogy a funkcióképes levelekkel bíró szárrész és a zöld fürtök ne elfektetve, hanem függőleges helyzetben legyenek.
A szár zsineg köré történő igazítását, vagy ismertebb nevén a tekerést folyamatosan kell végezni. A hajtásnak a zsinórhoz mindig azonos irányba történő igazításával elkerülhetjük a növény lecsúszását. A hagyományos tekerés helyett – ami generatív irányba befolyásolja a fejlődést – egyre gyakrabban rögzítik a szárat műanyag tartókkal, klipszek segítségével (2. kép). A tekeréssel ellentétben a műanyag tartós rögzítés vegetatív növekedést indukál, és azáltal, hogy a szár nem érintkezik a zsineggel, csökken a szürkepenész fertőzésének veszélye.
Rogyasztásnak (szárelfektetésnek) elsősorban a hosszú-kultúrás termesztésben van jelentősége, ahol a paradicsom szára a tenyészidő végére a 10-12 métert is eléri. A növekedési ütemtől függően a zsinórt folyamatosan hetente, másfél hetente utána engedik, és a csupasz szárakat a földbe szúrt alátámasztó vasakra fektetik. A tartókat 1,0-1,5 méterenként helyezik el olyan magasságban, hogy a még érésben lévő fürtök ne érjenek a talajhoz (3. kép).
3. kép: A letermett szárak elfektetése (rogyasztása). Fontos a tartóvasak olyan formában (magasságban) történő elhelyezése, hogy a szár ne érjen a nedves talajhoz vagy a talajtakaró fóliához.
A kacsozást, a levelezés mellett a legtöbb folyamatos kézimunkát igénylő tevékenységet célszerű minél korábban elvégezni, mikor még a hajtások hossza nem haladta meg az 5-6 cm-t. Ekkor még nem jelentős a letört kacsokkal járó energiaveszteség, és a keletkező nyílt sebfelület is kisebb, amiből adódóan mérsékeltebb a baktériumos, de mindenekelőtt a gombás fertőzésnek (botrítisz) a veszélye. Ez utóbbi jelentősége nem elhanyagolható, ha arra gondolunk, hogy milyen nehéz a szedés idején a vegyszeres védekezést az élelmezési várakozási idő pontos betartásával megvalósítani.
Vannak, akik vitatják a korai, egészen rövid kacsok eltávolítását, mondván az ilyen rövid kacsok után új oldalhajtások fejlődnek. Ha nem valami rendkívül vilurens fajtáról, vagy nagyon erős vegetatív jellegű növekedésről van szó, ez nem történik meg. A hajtások eltávolítását ugyancsak növényvédelmi okokból kifolyólag tanácsos kézzel és nem késsel vagy ollóval végezni a vírusfertőzések elkerülése érdekében.
Nem tépjük a levélhónaljból kifejlődő oldalhajtásokat, hanem törjük, olyan formán, hogy az egyik ujjunkkal a kacsot megtámasztjuk, a másikkal egy határozott mozdulattal felfelé emelve lepattintjuk. Ezzel elkerülhető a nagy sérülési felület, ami a fertőzések gyakori helye (4. és 5. kép). A sebfelület gyorsabb beszáradása miatt – amennyire ezt a munkaszervezés lehetővé teszi – jobb, ha a reggeli, illetve déli órákra időzítjük, amikor a beszáradás gyorsabb. (Ilyenkor a növényturgor is nagyobb, könnyebben pattan, és nem tépődik, szakad a kacs vagy a levél.) Kivételnek tekinthető az az eset, amikor télen vagy kora tavasszal nagyon rosszak a fényviszonyok, és ebből adódóan gyenge a lombnövekedés, ilyenkor érdemes átmenetileg a felső egy-három oldalhajtást meghagyni addig, amíg a növény kondíciója javulni kezd. Ugyanakkor kései eltávolításukkal jelentős mértékben rontjuk az alsóbb levelek és fürtök fényellátottságát, levegőzöttségét.
Az utóbbi időben terjed az oltott palánta használata, ami az alany hatásának köszönhetően erősebb vegetatív növekedést, és intenzívebb virágrügyképződést generál, lehetőséget adva arra, hogy 2-3 szárat neveljünk egy növényből.
Így a növénysűrűség a berendezéstől függően télen 2-2,5, nyáron 3,3-4,2 növekedési csúcs (hajtás) négyzetméterenként, ezeket vagy műanyag tartók segítségével rögzítjük a főszárat tartó zsineghez (6. kép), vagy csak egyszerűen arra rátekerjük. A növénycsúcs számának növelését alapvetően az ültetés ideje, a fajta, a palánta típusa és a növénykondíció határozza meg.
