Holdbéli tájhoz hasonlít a Kanári-szigetek egyik tagjának, Lanzaroténak jó része. Itt máig annyira erős a vulkáni tevékenység, hogy vannak helyek a Timanfaya Nemzeti Parkban, ahol a turistalátványosságként szénacsomót dobnak egy-két méter mély üregekbe, amelyek ott azonnal lángra kapnak. És a vulkanikus hegyek oldalában szőlőtermesztés folyik.
De ezek a vulkanikus hegyek nem olyanok, mint a Balaton-felvidék. Itt még láván és hamun jár-kél az ember, aztán egyszer csak egy fura szőlőskertbe botlik. Félkör alakú falak ölelésében vannak a szőlőtövek.
Ez azt követően alakult ki, hogy 1730-1736. között ismétlődő vulkanikus kitörések hamuval és lávával borították a sziget földjét, nagyrészt megsemmisítve a mezőgazdaságot.
Ám a helyi borászok azt találták ki, hogy kráter-szerű üregeket (hoyos vagy gerias) létrehozva, a hamu rétegei alá, mélyen a talajba ültetik a szőlőt. A tengerre néző oldalt lávakőből készült alacsony, félkör alakú falakkal (zocos) kerítik. Ez megvédi a növényt az Atlanti-óceán szárító szeleitől. Minden szőlő egy önálló, privát kráterben növekszik, és egyes helyeken a kráter akár 30 méter széles és 15 méter mély is lehet. A vastag hamuréteg nyáron nem engedi kiszáradni a termőtalajt, a szőlő gyökerei biztonságban vannak a tápanyagban gazdag altalajban. Eközben a táj magas hősége lehetővé teszi, hogy a szőlő cukorfoka magas, zamata csábító legyen.
A sziget borainak többsége az édességéről ismert Malvasia szőlőből származik és a terroir talajának ásványtartalma összetéveszthetetlen ízt ad az itt termő vörös-, fehér- és rozé boroknak.
