Ebédet készítünk: kivesszük a fagyasztóból a húst, majd konzervet bontunk, hogy zöldségköret is legyen. Az édességhez való túró a hűtőből kerül az asztalra… Mindez teljességgel megszokott, de mit tudtak elődeink télen fogyasztani, és legfőképpen, hogy tudták ezeket az élelmiszereket tartósítani? Fekete Istvánnal, a Debreceni Egyetem Mezőgazdaság-, Élelmiszertudományi és Környezetgazdálkodási Kar, Élelmiszertechnológiai Intézet tanársegédjével beszélgettünk.
Milyen lehetőségei voltak annak a hazai gazdálkodónak, aki a konzervgyártás, illetve hűtőberendezések megjelenése előtt tartósítani kívánta a megtermelt gyümölcs- és zöldségféléit, a tejtermékeket, illetve húsféleségeket?
Az élelmi nyersanyagok tartósításának a kialakulása egyidősnek tekinthető az emberiség történetével. A tudatos állattartás és földművelés kialakulása szükségessé tett bizonyos tartósítási eljárások kialakítását. Az emberiség tapasztalatai és megfigyelései által rájött, hogy a jelentősebb víztartalmú élelmiszerek (gyümölcs, zöldség, hús, tej stb.) gyorsan romlanak, viszont különböző módszerekkel ezen romlási folyamatok megakadályozhatók. A különböző tartósítási eljárások kialakításával az alapvető cél az volt, hogy a megtermelt élelmi nyersanyagokból egész éven át biztosítva legyen az egyenletes fogyasztás lehetősége. Ennek megfelelően bizonyos tartósító eljárások már évezredekkel ezelőtt kialakultak. Hagyományos értelemben véve az „ősi” tartósító eljárások közé sorolhatjuk a szárítást, az aszalást, a besűrítést, a füstölést, a sózást, a savanyítást, az erjesztést vagy akár a természetes hűtést is. A modern tartósítóipar technológiai alapját a háztáji gazdálkodás adta, ugyanis a hagyományos tartósító eljárásokból – melyek országonként és tájanként igen változatos formát mutattak – alakult ki a mai korszerű tartósítóipari műveletek nagy része.
Húsfélék
Jellemzően mely fajták húsát tartósították?
A hagyományos hústartósítási eljárások közé tartozott alapvetően a sózás, a füstölés és a szárítás. Hazánkban a korábbi századok alatt alapvetően leginkább a sertés- és a marhahús tartósítása terjedt el. A korabeli háztartások tartósított húskészlete elsősorban sertéshúsból származott. A juh elsősorban friss húsként került felhasználásra, viszont az alföldi pásztorkultúrában a sózásos-füstöléses tartósítása is jellemző volt. Érdekességképpen elmondható, hogy hazánkban a sertéshús tartósítása esetében a sózás és a füstölés mellett egy másik hagyományos tartósítási mód is meghonosodott, méghozzá úgy, hogy a sózott húst saját zsírjában átsütve, azzal leöntve tartósították. A történelmi hústartósítás témakörén belül nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a halászati főidényben a nagyobb mennyiségben kifogott folyami (édesvízi) halat konzerválták, majd a tartósított halból készült ételek gyakran kerültek a főúri háztartások asztalára. A Kárpát-medence igen gazdag vadállománya okán korábban is komoly lehetőség kínálkozott a vadászati tevékenységre, mely során az elejtett vad húsát ugyancsak tartósítani kívánták, melyre jó lehetőséget kínált a főzést követő sózás, és füstölés, majd a jégveremben való elhelyezés.
A baromfifélék tartósítása nem volt jellemző, alapvetően csak friss húsként került a korabeli konyhaasztalra. Bizonyos szakirodalmi források viszont említik a libahús füstöléses tartósítását, de ez csak a húsfélékkel legrosszabbul ellátott vidékeken volt jellemző.
Más-más eljárást igényelt a különböző részek tartósítása?
A különböző húsrészek hagyományos tartósításának módjában voltak eltérések, viszont a cél közös volt, azaz, hogy megakadályozzák az adott nyersanyagban a különböző élelmiszer-biztonsági szempontból kockázatot jelentő romlási folyamatok elindulását. A tartósító eljárásokban tapasztalt eltérések származhattak az egyes hústípusok, illetve húsrészek eltérő fizikai, kémiai és biológiai tulajdonságaiból, illetve az egyes tájegységekre jellemző tradíciókból.
Halak esetében hazánkban melyek voltak tartósítási eljárások?
Hazánkban az édesvízi halak tartósítása egyáltalán nem volt ismeretlen, a korabeli magyar ember konyhájában is fontos szerepet játszott a sózással, füstöléssel, illetve szárítással tartósított hal.
Mekkora időtartamra lehetett a fenti módszerek alkalmazásával biztonságosan tartósítani?
A hagyományos tartósító eljárások hatékonyságát, azaz, hogy mennyi ideig volt biztonságosan fogyasztható az adott élelmiszer, több tényező befolyásolta. Egyrészt meghatározták a tartósítani kívánt állati eredetű nyersanyagok fizikai, kémiai és biológiai tulajdonságai, a tartósítás higiéniája, az alkalmazott tartósító eljárás tényleges technológiája, valamint a tartósítást követő tárolási körülmények is (pl.: jégveremben való hűtés), így konkrét fogyaszthatósági időt meghatározni nem egyszerű. Viszont általános elvként elmondható, hogy az alacsonyabb víz-, és magasabb zsírtartalommal rendelkező húsrészek (pl.: szalonnafélék) számára hosszabb eltarthatóságot lehetett biztosítani. A korabeli húsáruk eltarthatóságát tovább tudták fokozni, ha az egyes tartósítási eljárásokat kombinálták, azaz a sózás mellett füstöltést, illetve szárítást is alkalmaztak.
Jellemzően milyen veszélyeket rejtett magában a helytelen tartósítás?
Az élelmiszerek helytelen tartósítása alapvetően élelmiszer-biztonsági és gazdasági szempontból jelentett komoly kockázatot a korabeli ember számára. A helytelen tartósítás alapvető következménye volt a tartósított élelmiszerek idő előtti (korai) romlása. A romlás során a nem megfelelő módon tartósított élelmiszerekben olyan elváltozások következtek be, mely egyrészről csökkentette az adott késztermék élvezeti-, illetve biológiai értékét, valamint benne az emberi egészségre nézve káros, toxikus anyagok képződtek. Eredet szerint az élelmiszerek romlása lehetett fizikai (pl.: állomány vagy állag megváltozása), kémiai (pl.: íz-, szag- és színelváltozás) és mikrobiológiai (pl: dohos szag, keserű vagy savanyú íz, szürkés, barnás vagy zöldes elszíneződés, toxikus anyagok megjelenése) eredetű. A helytelenül tartósított húsok esetében a legnagyobb kockázatot az emberi egészségre nézve a mikrobiológiai eredetű romlás jelentette, amikor is a káros mikrobák élelmiszer-mérgezést vagy élelmiszer-fertőzést okozhattak a fogyasztóik számára.
Tejtermékek
Tejtermékek esetén milyen eljárások voltak ismertek?
A tejtermékek készítése alapvetően a tej tartósításának lehetséges formáját adták. A tejsavas erjedés biztosította többek között a friss tej olyan termékké való átalakítását, mely az akkori körülmények között hosszabban eltartható volt. A tejsavas erjedés a tejsavbaktériumok jellemző anyagcsere-folyamata, mely során a laktózt anaerob körülmények között tejsavvá bontják. A keletkező tejsav a termék kémhatását a savas tartományig csökkenti, így fokozza annak eltarthatóságát. A korabeli háztáji tejfeldolgozás egyik hagyományos termékének számított az aludttej, amelyet egyszerűen csak hagytak „megaludni” valamely edényben. A tej ebben az esetben úgynevezett spontán tejsavas erjedésen ment keresztül tejsavbaktériumok hatására. Az aludttejben képződött tejsav által létrejött savas kémhatás (kb. 4,5-4,7 pH) és a termékben kialakult természetes mikroflóra biztosította annak hosszabb eltarthatóságát.
A paraszti gazdálkodásban az aludttej felszínéről a legtöbb esetben legyűjtötték a tejfölt (tejzsír), majd azt mechanikai megmunkálással, azaz köpüléssel vajjá dolgozták. A vaj magas zsír (82-83%) és alacsony víztartalmából adódóan kiválóan eltartható tejtermék volt. A spontán tejsavas erjesztés (alvasztás) lehetőségét kihasználva az aludttejen kívül lehetőség nyílt természetesen joghurt, tejföl és túró készítésére is, mely ugyancsak alternatívát biztosított a tej tartósabb tejtermékké való alakításában.
A tej másik fontos tartósítási eljárása a sajtkészítés volt, ahol már nemcsak a tej természetes tejsavbaktériumaira, hanem oltóenzimre is szükség volt. A korabeli sajtok készítéséhez az oltóenzimet jellemzően úgy állították elő, hogy a pásztorok, amikor borjút, vagy bárányt vágtak, akkor az oltógyomrot feldarabolták, sózást követően szárították, majd ezt használták fel a friss tej beoltásához és az alvadékképzéshez. A kész lágy sajtok eltarthatóságát tovább tudták fokozni sózással, füstöléssel, illetve szikkasztással. A konyhasó tartósító hatása többek között abban rejlett, hogy a sajtok szabad víztartalmának megkötésével korlátozta a káros mikroorganizmusok életfeltételeit.
Meghatározó-e ebben az esetben a tej zsírtartalma?
A tejtermékek eltarthatóságát alapvetően nem a bennük lévő tejzsír biztosította (kivétel a vaj), hanem a képződött tejsav, a kialakult mikroflóra, és a csökkent nedvességtartalom.
Magyarországon, annak ellenére, hogy az állattartás, legeltetés meghatározó volt, kevéssé terjedtek el az úgynevezett kemény (hosszú érlelésű) sajtfélék. Ön szerint mi ennek az oka?
A korabeli Magyarországon alapvetően a lágy sajtok terjedtek el. A hosszú érlelési idejű, kemény sajtok fogyasztásának nem alakult ki kultúrája, hagyománya hazánkban. A korabeli „gasztronómia” elsősorban a lágy sajtokat kereste.
Valóban kuriózum ilyen formában az itthoni (savanyú, rögös) túró, vagy más népek gasztronómiájában is fellelhető?
Igen, kuriózum, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a hagyományos rögös túró az Európai Bizottság által is elismert „hagyományos különleges termék”. Ezt a fajtaelismerést csak olyan termékek kaphatják meg, amelyek összetételükben vagy előállítási módjukban hagyományosnak tekinthetőek, azaz csak meghatározott hagyományos alapanyagokból és/vagy hagyományos eljárással állíthatók elő. A Kárpát-medencén kívül ilyen jellegű túróval sehol sem találkozunk.
Zöldség-gyümölcs
Milyen gyümölcs- és zöldségféléket, milyen módszerrel tartósítottak?
A gyümölcsök és a zöldségek hagyományos tartósításának az alapja a víztartalom csökkentése, így alapvetően a vízelvonásos tartósítási eljárásokat alkalmazták a korabeli háztartásokban. A vízelvonásos tartósítás lényege, hogy csökkentjük a zöldségek vagy gyümölcsök szabad víztartalmát (csökken a vízaktivitás), így korlátozzuk a káros mikroorganizmusok (baktériumok, élesztő- és penészgombák) tevékenységét, azáltal, hogy az életfeltételeiket rontjuk. A legősibb gyümölcs és zöldség tartósítási eljárások közé soroljuk a szárítást, illetve az aszalást. A szárításhoz, illetve az aszaláshoz szükséges hőenergiát vagy természetes úton a napsugárzás biztosította vagy a felfűtött kemencét használták fel erre a célra, például a szárított alma esetében.
Magyarországon főleg a barack és a szilva tartósítására alkalmazták a besűrítést (hosszan tartó főzés), melynek segítségével „lekváriumot” (lekvárt) készítettek. A háztáji gazdaságokban egyes zöldségfélék tartósításában általánosan alkalmazott eljárás volt a természetes savanyítás, mely során tulajdonképpen tejsavas erjesztéssel biológiai úton tartósították a zöldségeket (pl.: savanyú káposzta, kovászos uborka), később megjelent a mesterséges savanyítás is, amikor ecetet adagoltak a tartósítani kívánt zöldségfélékhez (pl.: ecetes uborka). A gyümölcsök biológiai úton történő tartósításának egy lehetséges formája volt az alkoholos erjesztés, amikor a természetesen jelenlévő élesztőgombák segítségével a gyümölcsökben lévő egyszerű szénhidrátokat (glükóz, fruktóz) etil-alkohollá alakították (pl.: borkészítés). Ezentúl a gyümölcsök tartósítására alkalmazott eljárás volt még a cukrozás (vagy a mézben való tárolás), illetve előkelőbb körökben a gyümölcsök alkoholban történő tartósítása.
A friss zöldségek (elsősorban gyökérzöldségek) „hosszabb” eltárolására különböző vermelési eljárásokat is alkalmaztak, mellyel biztosítani tudták az állandó alacsony hőmérsékletet. A verem egyik fő előnye volt, hogy csak lassan melegedett fel.
A tartósításban van tájspecifikusság? Ha igen, bemutatna ebből egyet?
A korabeli gyümölcs- és zöldségtartósításban természetesen megfigyelhető volt bizonyos specifikusság, melynek alapját az adott tájegységre jellemző hagyományok adták. Példaként a hazai gyümölcstartósításban talán az egyik legnagyobb múltra és hagyományra visszatekintő szatmári szilvalekvárt és annak készítését említeném meg. Ennek a lekvárnak az alapanyaga a Szatmárban évszázadok óta ismert úgynevezett nemtudom szilva, mely szeptember elején érik. A szilva feldolgozása szigorú előírások szerint zajlik, mely több évszázados tradíción alapul. A szatmári szilvalekvár sötét, csaknem fekete színű, keményre főzött, de még kenhető állományú, cukor és tartósítószer hozzáadása nélkül készült termék.
Felhasznált irodalom:
Magyar Néprajzi Lexikon
