Az őszi káposztarepce az a szántóföldi növénykultúránk, amelynek növényvédelmében az állati károsítók döntő jelentőséggel bírnak és amelynek a termesztési költségeiben az ilyen károsítók elleni védekezés adja az egyik legnagyobb tételt. A repcét súlyosan veszélyeztető különböző rovarok (kis káposztalégy, repcedarázs, földibolhák, ormányosok, fénybogarak, becőszúnyog...) mellett más jellegű állatok is nagyon jól megélnek a repceföldeken. Ilyen pl. a mezei pocok (Microtus arvalis) is a hozzá társuló egyéb rágcsálókkal egyetemben.
Káros egzotikus vendég
E gyakori, szinte minden tájegységünkben fellelhető és károsító fajok mellett sajnos van néhány olyan ritkább, csak egyes élőhelyekhez kötődő állati károsító is, amely lokálisan ugyan, de komoly, drasztikus károkat képes okozni a repceállományokban. E csoportba sorolható a vizes élőhelyekhez nagyon szorosan kötődő hódpatkány, vagy ismertebb nevén nutria (Myocastor coypus) is. Ez a meglehetősen nagy testű, farok nélkül is akár 40-50 cm-es testhosszal rendelkező rágcsáló a nevéből adódóan vízkedvelő, pontosabban csak víz jelenlétében megélő faj. Nem egyszerűen kedveli a vizet, a vizes élőhelyeket, hanem csak ilyen helyeken él, csak ilyen területeken képes életben maradni. Élőhelye teljességgel azonos az európai hódéval (Castor fiber), ráadásul ez a tény a hód hazai visszatelepülését és elterjedését szorgalmazó hazai természetvédelmi szakemberek számára is egyre több gondot okoz.
Nutria kifejlett példánya repceföldön
A hódpatkány eredetileg nem őshonos sem Magyarországon, sem Európa bármely más országában. Eredeti hazája Dél-Amerika mérsékelt égövi területe, ahol mind az erdős, bozótos területeken, mind pedig a füves puszták környezetében egyaránt megtalálható. Értékes prémje és könnyű takarmányozhatósága miatt a múlt század közepe óta Európa szerte tömegesen tenyésztették, ahonnan a véletlen kiszabadulások, illetve a szőrme konjunktúra mélypontjain történő kiengedések folytán kontinensünk legnagyobb részén elterjedt.
A hódpatkány igazság szerint mindenevő, néha halat is eszik, dögöt is eszik, de fő táplálékát a különböző növények teszik ki. Zöld és már érett, száraz növényi anyagot egyaránt elfogyaszt. Ez által viszont kárt is tud okozni.
A nutria magányos életet élő, kotorékban lakó állat, járatait szinte minden esetben a víz szélén, vagy ahhoz nagyon közel ássa ki. Kolóniákat nem képez, de a nőstény egyedek akár népesebb, 5-6 egyedből álló almot is felnevelhetnek és a fiatal egyedeket szinte a felnőtt méret és az ivarérettség eléréséig maguk mellett nevelik.
Bár a hódpatkány nem igazán válogatós, ugyanakkor télvíz idején nincs is nagyon sok lehetősége a válogatásra. A ruderális területeken kívül számottevő, elfogyasztható táplálékot gyakorlatilag csak az őszi vetésű kultúrák jelenthetnek számára. Nagy testű állat lévén az általában kisebb gabonák mellett, sőt sokszor helyette szívesen fogyasztja a gyakorta hatalmasra nőtt őszi káposztarepce-állományok növényzetét.
Nutria nyoma búzavetésben
A nutria sohasem távolodik messze szárazföldön a víztől, így az általa okozott kár szinte minden esetben foltszerű, a vízhez közel helyezkedik el. Egy víz menti repceállományt egy 5-6 fős nutria család a tél folyamán meglehetősen jól helyben tud hagyni. Jelenlétére több tünet alapján is valószínűsíteni lehet. Ha szinte földig lerágott repcefoltokkal találkozunk vízhez közel, de sem a mezei pocokra utaló járatok, pocoksztrádák nincsenek, sem csülkös vadak (őz, szarvas) jelenlétére utaló lábnyomok nem találhatók, úgy igencsak erősen valószínű a nutria jelenléte. Ha a hóban, sáros talajon nyomokat látunk, úgy a nutria lábujjai közt lévő hártya nyoma, illetve a meglehetősen vaskos, a tőnél több cm szélességű farok okozta csík jelenléte egyértelműen a hódpatkány jelenlétére utal. Ugyanakkor ritkán hagy tisztán kivehető nyomokat ez az állat. Ennek részben az is oka lehet, hogy rövidke lábai miatt a lába és a farka által okozott lenyomatokat a hasán lévő szőrmével könnyen elmoshatja.
A hódpatkány jelenléte esetén a további kártétel megakadályozása céljából mindenképpen célszerű felvenni a kapcsolatot a területileg illetékes vadásztársasággal. Ez a faj hazánkban nem védett, lőhető, vadászható állat. Elriasztása nem igazán működik, a kihelyezett vadriasztó anyagokat kikerüli, a villanypásztor alatt átbújik, vagy átássa magát. Értékes hasi prémje miatt viszont a helybéli, vadászatra jogosult személyek jó eséllyel gyorsan és hatékonyan pontot tudnak tenni a hódpatkány garázdálkodásának végére a repceföldön.
Nagyon szép, de kártékony
A telelő repceállományokat a hódpatkányon kívül más, szintén a vizes élőhelyekhez kötődő állatok is veszélyeztethetik. Sajnálatos módon a hazánkban egyre gyakoribb hattyú (Cygnus spp.) fajok az áttelelés során nem csak a vízpartokon tevékenykedő emberek által kiszórt különféle élelemre alapozzák áttelelésüket, hanem a szántóföldeken levő, elfogyasztható növényállományra is. Hazánkban alapvetően 3 hattyú fajjal lehet télvíz idején találkozni. A leggyakoribb bütykös hattyú (Cygnus olor) mellett a ritkább énekes hattyú (Cygnus cygnus) és a nagyon ritka kis hattyú (Cygnus columbianus) jelenlétét észlelhetjük vizeinken, illetve a nappali órákban táplálkozás céljából meglepett szántóföldeken.
Hattyúk repcekísérletben
A hattyúk nyáron családonként szétszóródva teljességgel vízi életmódot folytatnak, táplálékukat is javarészt a vízből szerzik. A tél közeledtével az aktuális évben kiköltött, még szürkés színezetű fiatalokkal együtt kisebb nagyobb csapatokba, kolóniákba állnak össze, amelyek az északi területekről érkezett vándorló egyedekkel még tovább gyarapodnak.
A nagyobb létszámú hattyúcsapatok táplálékigénye meglehetősen nagy. Hatalmas, akár 10 kilogrammos testüket a hideg téli hónapok során élelmezni, fűteni kell, amelyhez tisztán növényi táplálék esetén hatalmas mennyiség szükséges. Ezt a nagy zöld növényi tömeget döntően csak az őszi káposztarepce-állományok tudják biztosítani számukra.
A hattyúk jól repülnek, de nem nagyon szívesen kelnek szárnyra. A repüléshez kissé „túlsúlyos” testüket meglehetősen lassan, nagy nehézségek és energiafelhasználás árán, csak nekifutásból tudják levegőbe emelni. Ugyanakkor az éjszakát minden esetben olyan vízen töltik, amely legalább olyan széles, hogy védelmet nyújtson a szárazföldi emlős ragadozók (róka, aranysakál, kóbor kutyák) ellen. Bár életmódjuk erősen a vízhez kötött, ugyanakkor jól migráló madarak lévén a vízfelületeket nagyobb, több kilométeres távolságra is elhagyhatják, hogy táplálkozhassanak.
A hattyú csapatok a repceállományokat is kisebb nagyobb csapatokban lepik el. Magányos egyedet alig látni, viszont gyakori lehet egy-egy repcetáblán akár a több száz madár jelenléte is. Ilyen nagy mennyiségű, nagy testű és nagy étvágyú madár tartós jelenléte pedig akár a teljes tábla repceállományának pusztulását is okozhatja. A hattyúk fűrészes, fogazott élű csőrükkel elsődlegesen a növény közepét, a főhajtás és a tenyészőcsúcs környékét csípik ki a növényből. Az ilyen növény, ha túl is éli ezt a kártételt, csak késve tud fejlődésnek indulni a tavasz folyamán és termése töredéke lesz az egészséges növényektől elvárható termésnek.
Hattyú kártétele repcében
Mivel hazánkban valamennyi hattyúfaj védett, így nem csak vadászatuk, hanem még zavarásuk is tilos. Nehezíti az ellenük való védekezést, hogy meglehetősen intelligens állatok, az ember jelenlétéhez, a gépjárművek zajához, mozgásához hamar hozzászoknak és nem igazán zavarja őket utána már az sem, ha a repceföldön táplálkozó csapat közé hajtunk be gépkocsival. Ugyanakkor ösztönösen félnek a szárazföldi ragadozó emlősöktől. Ennek köszönhetően egy nagyobb testű kutya megjelenése pánikszerű menekülésre készteti ezeket az állatokat.
Intelligens madarak lévén a hattyúk gyakorlatilag napok alatt megtanulják, hogy melyek azok a repcetáblák, ahol nem zavarják őket potenciális négylábú ragadozók, és melyek azok a területek, ahonnan táplálkozás közben, nagy kényelmetlenségek árán menekülniük kell. Ilyen esetekben a háborítatlanul maradt táblákon gyűlnek össze és akár a tábla teljes repceállományának kipusztításáig ott tartózkodhatnak. Jelenlétüket, mozgásukat ezért a tél folyamán célszerű folyamatosan figyelemmel kísérni.
E két megemlített állati károsító jelentősége a repce termesztésében országos szinten meglehetősen kicsi. Ugyanakkor vizes élőhelyek környezetében jelenlétükkel számolni kell és az ott gazdálkodó repcetermesztő gazdák nem árt, ha ismerik ezeket a károsítókat és az általuk okozott kár mérséklésének lehetőségeit.
Hertelendy Péter
Her – Ba Kft.
