"Aki járt már erre, azt tudja, hogy a kecses lankák alatt egy nagyon erőteljes vulkáni gerinc húzódik, és ez a több, mint négyszáz vulkáni kúp talajfajtákban kimeríthetetlen gazdagságot nyújt. A furmint nagyon diszkrét, nem egy muskotály, amely az illatával elcsábít, engedi, hogy a talaj, a dűlő kinyilatkoztassa magát, itt pedig nagyon sokféle talaj megtalálható. Ezért van az, hogy a furmintból, ha csak egy hordó készül, akkor is dűlőszelektáltan palackozunk, hogy valamiképp tolmácsolni tudjuk ezt a sokszínűséget.” Bodó Juditnál, a Borászok Borászánál jártam, a Tokaji borvidéken.
Csallóközből indult az a hosszú és erősen kanyargos út, amelyet Judit és férje megtett Bodrogkeresztúrig, az Ullrich család egykori kerámiagyáráig, ahol mára kialakították pincéjüket, otthonukat: „Négyszáz kilométerre innen, Bősőn, illetve Somorján nőttünk fel férjemmel, Józsival. Ugyan nem volt a családunkban borász, de a környéken mindenkinek volt legalább két sor szőlője, hiszen akkoriban meghatározó volt az önellátás, az alapanyagok megtermelése, ebbe pedig ez is beletartozott.”
Néhány szerencsés kivételtől eltekintve szinte mindannyiuknak, így Juditnak is volt olyan ismerőse, aki nagy lelkesedéssel, de a minimális szakmai ismeret és feltétel nélkül, hobbi szinten borászkodott. Ezek egyike pedig épp a nagyapja volt: „Elképesztően rossz bora volt, ezt már akkor érzékeltük, tulajdonképpen mindent elkövetett azért, hogy a családban senki ne szokjon rá hosszú távon a borfogyasztásra. Az ő általa előállított minőség lényegében lesöpörte a bort az asztalról.”
Mondhatnánk, hogy mindez nem kimondottan az a borkészítésre inspiráló közeg, amelyből táplálkozni tudna a jövő borásza. Ez azonban közel sem így van, hiszen, ha nem is épp a borászat csínját-bínját hozta magával Judit, de azokat az alapvetéseket, amelyek munkáját ma is meghatározzák, igen. Gondolok itt arra, hogy a természettel szimbiózisban, nem annak kihasználásával kell termelni, amely tétel magába foglalja többek között a hozamkorlátozást és a vegyszermenetességet is.
…szüretkor ugyanúgy tapossuk a szőlőt, mint elődeink
Csallóköz után Mosonmagyaróvár felé kanyarodott az út, ahol az Agrártudományi Egyetemet végezte. „Az egyetem utolsó két évében költöztem Dél-Tirolba, és amikor időm engedte és pénzre volt szükségem, akkor a szőlőkbe, almáskertekbe mentem dolgozni. Itt kerültem először közel a szőlőtőkéhez, abban a családi gazdaságában, ahol munkát vállaltam. A munkaadóim ’98-99 körül úgy döntöttek, hogy szeretnének Magyarországon, pontosabban Hegyalján befektetni. Engem kértek meg arra, hogy segítsek a pincészetük létrehozásában, útnak indításában.”
Judit eleinte két-három évre tervezte a feladat elvégzését, melyből végül aztán öt év lett. 2005 aztán több szempontból is jelentős év volt, hiszen ekkor született meg első gyermekük, és ekkor alakították meg a kis családi pincészetüket, a művészettörténészből szőlésszé, borásszá (is) vált férjjel: „Azt gondoltam, és ez jelenleg még inkább igaz, hogy Tokaj-Hegyalja egy nagyon inspiráló borvidék, igen sok területen lehetőséget ad a kibontakozásra. Ráadásul most egy olyan fejlődő szakaszában van, hogy aki életcélt talál, az hosszú távra tud tervezni, valóban meg tudja valósítani önmagát és álmait. Szőlészet, gasztronómia, borászat, turizmus, építészet: minden területen vannak még kiaknázatlan lehetőségek, amelyek emberükre várnak. Azt se felejtsük el, hogy ez itt az egyik legfontosabb borvidék, ahol a több száz éves hagyományt éppúgy megéljük, mint a borászathoz szükséges innovációt. Tartályokat, hűtést, fűtést használunk a borkészítés során, de szüretkor ugyanúgy tapossuk az aszút, mint elődeink többszáz évvel ezelőtt. Szép ez a kettősség, nagyon jó itt élni, alkotni.”
Kicsi pince, kicsi szőlő
Juditék, mint azt megtudom, egy hektárról indultak. „Béreltünk, és most is bérlemény a birtokunk nagy része, emellett egy nagyon kis pincénk volt, egészen a közelmúltig Tokajban. Minden évben kicsivel gyarapodtunk. Két és fél, aztán négy, így bővült a birtok a jelenlegi kilenc hektárra, amelynél többet mi már nem vállalunk. Nem azért, mert nem lehet vagy mert nem tudnánk bérelni. Manapság lehet bérelni és vásárolni is, nagyon jó dűlőkben remek állapotú szőlőhöz lehet jutni. A tudásunk szab határt, na meg az energiánk. A területeink öt dűlőben találhatóak meg, ezt sem egyszerű koordinálni. Mi szeretünk kint dolgozni a szőlőben, és nem az a cél, hogy minél több palackunk legyen, hanem az, hogy a természet szeretete, a bor közelsége határozza meg az életünket. Ez a szemlélet húzza meg a határt.”
A fajtákra terelődik a szó, és máris egy másik, igen erős elkötelezettség rajzolódik ki: „Amikor átvettük a dűlőket, a meghatározó fajták a furmint és a hárslevelű voltak. Mi ezen alapvetően nem akartunk változtatni. Ezt követően lett még egy kis muskotályunk, amelyet a késői szüretelésű borainknál házasítunk. Nagyon nem szeretnénk új fajtákat kipróbálni, ennek az az oka, hogy én nagyon izgalmasnak érzem a furmintot. Itt Hegyalján az adottságok lehetővé teszik azt, hogy ezzel a pezsgőtől kezdve a hatputtonyos aszúig, vagy az esszenciáig bármilyen bortípust, magas színvonalon megalkothatunk. Véleményem szerint a furmint és Hegyalja annyira egymásra talált, hogy külföldi példát hozzak, mint Németországban a rizling. Bőven van lehetőség és kísérletezési tér, hogy a furminttal vagy a hárslevelűvel dolgozzunk. Maximálisan kielégíti az alkotókedvemet.”
A tőkék között a rangidősek elérték a hetvenévet is, kevés a sortáv, tőtáv ezekben a dűlőikben gyalogművelést folytatnak, a lóerő ebben az esetben pedig valóban egy négylábút jelent. A legfiatalabb telepítés 15 éves, a többi kora pedig e két határmezsgye között húzódik. Judit elmondja, hogy a borkészítésükben a szőlőtőkék kora mellett igen meghatározó a különböző talajtípusok szerepe is. A furmint a talajtípusok közötti árnyalati különbségeket is tökéletesen visszatükrözi, ezért természetesen dűlőszelektáltan kerül palackba a bor.
A szőlőművelés
„Nem használunk vegyszert, ez a jó értelmében vett családi kényszer következménye. Ahogy említettem, szüleim is arra törekedtek, hogy lehetőleg csak a legtisztább alapanyag kerüljön az asztalra. Kezdettől bioművelést folytatunk, most már 5-6 éve certifikációval is rendelkezünk, évente ellenőriznek bennünket, hogy megfelelően betartjuk-e a szükséges előírásokat. Mindezt nem jelenítjük meg a boraink címkéin, nem a marketing miatt tesszük ugyanis, hanem azért, mert itt élünk, itt dolgozunk, esszük a szőlőt, isszuk a levét, számunkra a fontos ez. Tehát a gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy nincs rovarirtó, nincs műtrágya, nincs gyomirtó. Aminek nevében az irtó vagy ölő szó megtalálható, azt mi kihagyjuk. A soraink között fű van, minden másodikat a férjem, Józsi kontrollál, ugyanis évente váltva vonjuk művelésbe ezeket. Ként használunk, és ha szükséges, mint például a tavalyi évben, akkor rezet is. Mindez megakadályozza a gombás megbetegedéseket, azt, hogy a peronoszpóra, lisztharmat jól érezze magát a szőlőben. Emellett használunk lombtrágyát, algakivonatot, narancsolajat és csalánkivonatot is.”
A pince
„A boraink hordós érlelésűek, itt is ugyanaz az életszemlélet diktál, mint a szőlőben. A spontán erjedést nem befolyásoljuk semmivel, az alap kénezést végezzük el egyedül. Itt Hegyalján olyan háttérrel – értem itt pl. a különféle ásványokat, a kovaföldet – rendelkezik a bor, majd olyan savakkal, amelyek hosszú időre eltarthatóvá teszik. Nem kell mást tenni, csak nagyon odafigyelni a szőlőben, tisztán dolgozni, nem húsz, hanem másfél-két kilogrammos terhelésnek kitenni a tőkét. Ha ezt mind megtettük, és érett, jó minőségű gyümölcs kerül be a pincébe, akkor onnantól csak lerontani lehet a minőséget. A folyamatok nélkülünk is végbe mennének, az erjedés egy természetes jelenség. Az eltelt évek alatt a flóra is kialakult a pincében, nincs gondunk az erjedésre. Együttműködve a természettel, nem kihasználva azt, nagyon szép borokat lehet Hegyalján készíteni.”
Kerámia, Bodrogkeresztúr
Az elmúlt egy évben ismét tovább kanyarodott az a bizonyos út, de most nem messzire, itt marad Hegyalján, Tokajhoz közel, Bodrogkeresztúron épített otthont, pincét magának a házaspár. Az építést szó szerint kell érteni, ugyanis egy évtizedek óta kihasználatlanul álló ingatlant, egy egykori kerámiagyárat vásároltak meg és újítottak fel, lépésről lépésre. Mint Judit mondja, a munka oroszlánrésze férjére hárult, ő volt az, aki művészettörténészként meglátta az egykori szépséget a romokban, és ezzel együtt a lehetőséget is:
„Nagyon nagy örömünkre átköltöztünk szeptemberben a borokkal, a családdal pedig karácsonykor, így most próbáljuk belakni ezt a hatalmas épületet, ami hajdan kerámiagyár volt. Sajnos majd harminc évig nem csináltak vele semmit, romos volt, a zöld tető abban nyilvánult meg, hogy bodzafák nőttek a tetőn, és beázott. Mint mondtam azonban, nagyon szép az épületkomplexum, többszáz évvel visszamenőleg kikutattuk a történetét. Van benne egy nagyon régi házrész is, amely a bodrogkeresztúri vásározóknak volt az adminisztrációs központja. 1930-ban mindezt a Herendről érkezett Ullrich család vásárolta meg, és itt kezdtek el kerámiát gyártani egészen 1990-ig. Az államosítást átvészelték, mivel 9-en dolgoztak itt, szövetkezeti formában tudták folytatni az életet. Amerikától Japánig exportáltak, mert nem csak dísztárgyakat készítettek, hanem a magasfeszültséghez szükséges porcelángombát, horgászkellékeket, cserépkályhát, mindent, de mindent gyártottak.
Ullrich József és az egész család emléke nagyon nagy tiszteletnek örvend ma is a településen. Mikor megvásároltuk az ingatlant, felvettük a kapcsolatot a családdal. Kegyelmi állapot, hogy segítenek fotókkal, történetekkel rekonstruálni a múltat. Mi pedig elkezdtünk egy múzeumot létrehozni az Ullrich család tiszteletére. Mivel a hetvenes években több, mint 300-an dolgoztak itt, vagyis szinte minden helyi családból valaki, igyekszünk ezt a kedves emléket megőrizni: aki behoz a múzeumunknak a témához kapcsolódó tárgyat vagy egy fotót, azt egy pohár borral vendégül látjuk.”
