Gyümölcstermő növényeink közül a dió, gesztenye, mandula és mogyoró a héjasok csoportjába tartoznak. Közös jellemzőjük, hogy gyümölcsként minden esetben a magbelet hasznosítjuk. Rendszertani besorolásuk, termőhelyi igényeik, hasznosításuk és termesztési sajátosságaik szempontból azonban jelentős különbségek vannak közöttük.
A felsorolt gyümölcsfélék közül Magyarországon legnagyobb állománya a diónak van, amely az elmúlt években folyamatosan növekedett. Országosan már több mint 9000 ha-on intenzív ültetvényeken termesztik. Ezen felül vannak a szórványültetvények, a házikertekbe ültetett és a vadon növő diófák. Utóbbiak elterjesztésében a diót fogyasztó madaraknak és emlősöknek is jelentős szerepük van.
A dión nagy fajszámú életközösségek alakulhatnak ki. Károsíthatják vírusok, baktériumok, gombák, ízeltlábú és gerinces állatok is. Európai irodalmi források alapján ezek együttes száma meghaladja a 150-et. Az egyes kártevők előfordulása, egyedszáma és növényegészségügyi-növényvédelmi jelentősége a helyi körülmények függvényében jelentősen változhat.
Magyarországon a diót gazdasági kárral fenyegető szervezetek száma 8-10 körül van. A sikeres növényvédelmet nehezíti az idegenhonos kártevők megjelenése. Jelenleg a legsúlyosabb növényvédelmi problémát Magyarországon a 2011-ben megjelent, észak-amerikai származású dióburok-fúrólégy jelenti.
A dolgozatban a dió levelein különös elváltozásokat okozó, de gazdasági szempontból nem jelentős, hazai gubacsatkákat mutatjuk be.
Megjegyzés: A diónak páratlanul szárnyalt összetett levele van. A hajtáshoz kapcsolódó levélnyél a levélgerincben folytatódik, ez hordozza az egyes levélkéket. A levél említésekor minden esetben a levélgerincen elhelyezkedő egyes levélkéket értjük.
Néhány gondolat a gubacsokról: a különböző állatok pl.: rovarok, atkák, fonálférgek, stb, egyes mikroorganizmusok okozta gubacsokkal külön tudományág a cecidológia foglalkozik. A gubacsokat ezeknek a szervezeteknek a növénybe juttatott biológiailag aktív anyagai okozzák. Ezekre az anyagokra a növények speciális választ adnak a sejtek számának és/vagy méretének növekedésével. A gubacsatkák ezt a biológiailag aktív kémiai anyagot a táplálkozás során a nyálukkal juttatják a növénybe.
Vannak olyan gubacsosodást okozó rovarfajok, amelyeknél már a peterakás elindítja a gazdanövényen gubacsképződést. A gubacsok az atkák által a növényen indukált zárt élettér, amely biztosítja a számukra szükséges életfeltételeket, az élelmet és a védelmet is.
A gubacsoknak a növényen történő elhelyezkedése, alakja, szerkezete, színe az egyes fajokra jellemző. A gazdanövény és a gubacsképlet ismerete ezért gyakran elégséges az okozó faj meghatározásához. Ez megkönnyíti az azonosítást, különösen az olyan kicsi szervezeteknél, mint a gubacsatkáknál.
A gubacsatkák a növényparazita atkák második legjelentősebb csoportját alkotják. A gubacsatkák teste hosszan megnyúlt, többnyire hengeres alakú, 2 pár előreálló lábuk van. Szúró-szívó szájszervükkel gazdanövényük szövetnedveit fogyasztják. A kifejlett egyedek hossza 0,1-0,2 mm így szabad szemmel nem láthatók és csak kellő nagyítású fény-, ill. elektronmikroszkóppal vizsgálhatók.
A gubacsatkák váltivarúak, évente több nemzedékben fejlődnek, szaporodási folyamatuk bonyolult. A petékből – két lárvastádiumon át – a kifejlett alakok eléréséig 10-14 napra van szükség. Csak a nőstények képesek áttelelni.
Világviszonylatban a közönséges dión 14 gubacsatka-faj írtak le. Ezek közül Magyarországon 3 faj él.
A nemezes gubacsatka (Aceria erinea)
A faj világszerte elterjedt, Magyarországon is mindenhol megtalálható, ahol gazdanövénye, a dió előfordul.
Az általa okozott tünetek legjellemzőbb vonása tükröződik a faj magyar és latin nevében. A táplálkozásuk következtében rendellenes nemezszerű növényi szőrzet (erineum) fejlődik a levelek fonákán, a felső oldalon pedig – az elsőrendű mellékerek között – kissé kiemelkedő gubacsot formáz. A gubacs hossza 4-20 mm, szélessége igazodik az erek távolságához. A nemezes területen lévő apró erek, és a domborulatot oldalról határoló mellékerek a szőrképletek fejlődésével egyidejűleg folyamatosan vastagodnak.
A nemezes gubacsatka kárképeit bemutató felvételek Budapesten és Mosonmagyaróváron, 2016-2023 között készültek.
A levél felső oldalán az elsőrendű mellékerek között pirosas domborulat látható. A piros részeket oldalról határoló és a domborulat felületén található kisebb erek is megduzzadtak.
Az erek megduzzadása a fonáki oldalon jobban látható (ezt a tünetet a korábbi leírások nem említik). A névadó tünet a nemez (erineum) kialakulása a fehéres (egyelőre még fejletlen) szőrképletek formájában a másodrendű mellékerek mentén megkezdődött. A szőrképletek mennyisége a gubacs „középtájékától” távolodva csökken.
A bal oldali gubacsnak (nagy kép) a főértől távolabbi (alsó) része még kevésbé domború és színe is sötétzöld. Ugyanennek a gubacsnak a másik (felső) vége sárgás színű és jobban kiemelkedik a környezetéből, a gubacsképződés folyamata ott „előbbre” tart.
A nyár közepére az erek vastagodása, duzzadása tovább folytatódik és a rajtuk képződő erineum is dúsabb. Az atkák tevékenysége a legfejlettebb szőrképletekkel fedett területeken kezdődött, majd attól távolodva folytatódott, vagyis a gubacs hosszanti irányban növekedett.
A metszet helyét a piros vonal mutatja. A nagy kép két szélén láthatóak az elsőrendű megduzzadt mellékerek kör alakú metszetei. Ezekhez felülről csatlakozik – vékony zöld sáv formájában – a kidomborodó levéllemez. Alatta helyezkedik el a fehéres növényi szőrképletekből álló erineum, amely vastagabb mint a levéllemez. A vegetációs időszakban a fehéres-sárgás atkák a nemez szőrei között élnek és táplálkoznak.
A képen látható, hogy a nemez szőrei jól fejlettek, fehéres színűek, nem ágaznak el, a végük pedig hegyes. Legnagyobb számban az elsőrendű mellékerek között harántirányban található másodrendű ereken erednek, kisebb számban az érközi területeken.
A kép október elején készült. A gubacs metszetén két fontos tünet látható. Az egyik az erineum színének fehérről okker színűre változása. A másik a elsőrendű mellékerek rendkívüli megvastagodása (lásd a 2. és 5. képet), amelyet az atkák több hónapos folyamatos szívogatása okozott.
A fonáki oldalon az egymás melletti érközök gubacsaiban szívogató atkák mérgező nyála a levélcsúcs pusztulását okozta. A levél többi részén az egymástól távolabb elhelyezkedő gubacsokban élő atkák ilyen elhalást nem okoztak.
