Zöldség-palántanevelés és buktatói (I.)

Miért olyan nehéz a palántanevelés?

Az elvetett mag csírázásához, majd a kikelt növény jó fejlődéséhez, egyidejűleg több környezeti tényező (klimatikus- és talajtényező) optimális jelenléte szükséges. Ami még bonyolultabbá teszi a termesztést, hogy a palánta fejlődése során a környezeti igénye jelentősen változik.

A csírázáskor – nevezhetjük első szakasznak is – magas hőmérsékletre, sok vízre és levegős környezetre, oxigénben gazdag termőközegre van szükség. A hőmérsékletigény a későbbi fejlődési szakaszokhoz képest magas, és növényfajonként változik:

A szakaszra jellemző az aktív vízfelvétel, aminek hatására a magvak megduzzadnak, héjuk felreped. Egyszerű fizikai jelenségről, az ozmózis törvényéről van szó, minél nagyobb a magban a sejtnedv töménysége és a talajoldat (közegoldat) közötti különbség, annál gyorsabban játszódik le a mag duzzadása. Gyakori hiba, hogy a szaporító vagy más néven magvető földet (amiben a csírázás történik), feltöltik tápanyaggal, koncentrációját megnövelik, ezzel az ozmózishoz szükséges potenciál különbséget nagymértékben csökkentik, rontják a csírázás lendületét. A mag ebben a szakaszban az endospermiumból táplálkozik, csírázásig, a csíragyökerek megjelenésig nem vesz fel tápanyagot a közegből.

Ideális közegnek számítanak a különféle tőzegek, azok közül is a legjobbak az oxigéndús környezetet biztosító, rostos felláptőzegek. Igaz, ezek lényegesen drágábbak, mint a hazai bányászású fellápok, de 100-200 Ft/db-os palántanevelési költség mellett nem meghatározó tétel.

Gyakori gond a közeg átmeneti vagy tartós kiszáradása, ami a csírázást leállítja, súlyos esetben a csíranövény elpusztulásához vezet. Főleg alsó fűtésű parapetekre helyezett szaporítóládák vagy tápkockák esetében áll fenn ennek a veszélye télen, amikor a hideg miatt intenzívebben fűtünk. A még csírázatlan mag kevésbé érzékeny a kiszáradásra, de ha a sziklevelek megjelennek, érzékennyé válik.

Palántanevelés során is használnak drazsírozott magot, amelyet könnyebb vetni, arról nem is beszélve, hogy a burokanyag növényvédő szereket, lassított hatású tápanyagokat, esetleg a csírázást és gyökeresedést serkentő hormonokat is tartalmaz, amelyek igen kedvező hatásúak lehetnek a kelést követő időszak fejlődésére. Ilyen esetben sokkal több vízre, nedvesebb környezetre van szükség, mivel a drazséanyag leválása is sok vizet igényel. És ha ilyenkor nem elég nedves a közeg, a drazsé a mag elől vonja el a vizet, amivel elhúzza, esetleg leállítja a csírázást.

Második szakasznak nevezzük a szikleveles kort, amikor megjelennek a gyökerek és a sziklevelek. A palánta vízigénye ilyenkor visszaesik, sok fényre, és a csírázáshoz képest alacsonyabb hőmérsékletre van szükség.

Gyakori hiba ebben a szakaszban a fényhiány, a túlöntözés és a magas hőmérséklet tartása, aminek következménye a palánták megnyúlása. Vízigény a lomblevelek kifejlődéséig minimális, a szellőztetés és az alacsonyabb (fenti) hőmérsékleti értékek tartása feltétele az egészséges, palántadőlés-betegség mentes növényeknek. A pótmegvilágítás a nagyüzemi palántanevelésben általánosan bevett gyakorlat, kisüzemben nem megoldott. Ezért a palántanevelőt borító üveg és fóliának a rendszeres tisztítására nagy gondot kell fordítani!

Harmadik szakasznak mondható a lombleveles kor, a palánta környezeti igénye jelentősen megváltozik ebben a fenológiai szakaszban. Több vízre, magasabb hőmérsékletre, és folyamatos tápanyagellátásra van szükség. Ennek megfelelően az alábbi értékek tartására kell törekedni:

A fényhiány pótlásaként az uborkát, a paradicsomot és a paprikát szét szokták rakni. Ezt a műveletet akkor kezdik, amikor a lomblevelek széle egymást takarja. A szétrakást célszerű többször is megismételni egészen a kiültetésig, erre az időre már csak 18-20 növény maradjon négyzetméterenként!