A mezőgazdasági tájak intenzifikációja a 20. században jelentősen felgyorsult. Napjainkban már egyre kevesebb helyen lelhetők fel a hagyományos mezőgazdálkodás nyomai. Négy évvel ezelőtt Dél-Békésben még láttam egy bácsit lóval szántani, nem tudom, lesz-e még ehhez hasonló élményben részem. A kis családi gazdaságok közül is – a lehetőségeikhez mérten – egyre többen gépesítenek.
A verseny, a megtérülés nyomása, a termésátlag növelésére való törekvés, a megművelés költségei és a termény ára, illetve a felhasznált vegyszerek és műtrágya ára mind-mind egyre nagyobb nyomást helyez a gazdálkodók vállára, nem kifizetődő már a mai világban a hagyományos módszereket alkalmazni. Furcsa paradoxonnak tűnhet, de mégis logikus, hogy a magas biodiverzitású, mozaikos szerkezetű mezőgazdasági tájak éppen a gazdaságilag elmaradottabb országokban maradtak meg.
Őszi szántás lóval, 1910 körül. (Fotó: Palatin Gergely, forrás: Magyar Fotográfiai Múzeum-Pelikán Kiadó, Budapest, 1993, 115. oldal.)
A mezőgazdaság térnyerése, a művelés egyre hatékonyabbá tétele értelemszerűen a természetes növénytársulások kárára történt. Manapság az agrártérségekben természetes növényfoltokról nem igazán beszélhetünk, a biodiverzitás egyre gyengülő bástyáját ma már néhány, a szántók tengerében fennmaradt gyepfolt, fasor, mezsgye tartja fenn. Számos kutatás foglalkozik a mezőgazdasági térségek tájszerkezetének vizsgálatával, az eredmények egybehangzóak: egyértelmű párhuzam vonható a szántóföldek terjeszkedése, illetve a természetközeli felszínborítás és ezzel együtt a biodiverzitás csökkenése között. Az alábbi ábrán is egy hasonló folyamatot ábrázolnak a németországi Schleswig-Holstein tartományban, ahol 1877 és 1979 között drasztikusan lecsökkent a parcellák között húzódó élőhelysávok száma.
Az agrártáj biotóphálózatának változása (Schleswig–Holstein) (Knauer, 1980)
Ez a folyamat elfogadhatatlan abban az esetben, ha törékeny ökoszisztémánk összeomlását szeretnénk megelőzni. A természetközeli, biodiverzitás fennmaradását segítő élőhelyek megőrzésének nem lehet eszköze csupán a természetvédelem totális rezervátum megközelítése, önmagában az ugyanis nem elegendő a célok eléréséhez. Kézen fekvő, hogy a területen aktívan jelen lévő, a földhöz erősen kötődő, azt valóban ismerő emberek segítségét kérjük ezen területek megőrzéséhez, ám ennek az együttműködésnek fontos kritériuma, hogy a gazdálkodó se szenvedjen kárt. E cél megvalósítása érdekében jött létre az úgynevezett zöldítés, amely az európai közös agrárpolitika környezeti szempontból igen ígéretes intézkedése volt.
Az európai közös piac a Római Szerződés aláírásakor jött létre. Az alapító hat tagállamban ekkor a mezőgazdaságot még erőteljesen befolyásolták az állami beavatkozások. Annak érdekében, hogy a mezőgazdasági termékek a mezőgazdasági ágazatba való állami beavatkozás fenntartása mellett bevonhatók legyenek az áruk szabad mozgásába, csökkenteni kellett az egyes államok nemzeti szabályozását és a folyamatokat a közös szabályozás felé volt szükséges terelni. Lényegében ez volt az oka annak, hogy az Európai Unió életre hívta a tagállamokra vonatkozó Közös Agrárpolitikát (KAP), melynek célja a mezőgazdasági tájak termelőképességének, biodiverzitásának és ökológiai stabilitásának biztosítása. Az évtizedek során a KAP-ot folyamatosan alakították, több reformot is végrehajtottak. A 2014. évi KAP-reform új intézkedése, a zöldítés volt, melynek célja az éghajlat és a környezet szempontjából előnyös mezőgazdasági tevékenység támogatása, valamint az ökoszisztémák szempontjából fontos tájelemek megőrzése.
A zöldítés fontos célkitűzése a változatos élőhelyek fennmaradásának biztosítása a mezőgazdasági térségekben is (fotó: RitaE/Pixabay)
A 2013-as KAP-reform következtében az Európai Unió tagállamainak a mezőgazdasági támogatások 30%-át kötelezően a környezeti célokra kellett felhasználni, melyeket összefoglaló néven zöldítésnek nevezünk. A fő cél a víz és a föld minőségének, valamint a biodiverzitás és a vidéki táj megőrzése volt. Hosszú távú cél a klímaváltozás lelassítása és az ahhoz történő alkalmazkodás (eea.europe). A 2015-ben elindult zöldítés során a gazdálkodóknak három különböző területen kellett megfelelniük a feltételeknek ahhoz, hogy a támogatást megkapják: (1) állandó gyepterületek fenntartása, (2) terménydiverzifikáció és (3) ökológiai fókuszterületek (EFA) kijelölése. A magyar gazdálkodók kötelezettségeinek és vállalásainak teljesítését a Mezőgazdasági és Parcella Azonosító Rendszer (MePAR) segíti. A MePAR a támogatások eljárásainak kizárólagos, országos szintű rendszere (71/2015. (XI. 3.) FM rendelet).
Tájépítészként a mi szempontunkból az EFA területek rejtik magukban a legtöbb lehetőséget. A rendelet szerint EFA-terület lehet: parlagon hagyott terület, terasz, tájelem, vízvédelmi sáv, agrár-erdészeti terület, erdőszélek mentén fekvő támogatható sáv, rövid vágásfordulójú fás szárú energetikai ültetvény, ökológiai jelentőségű másodvetés, nitrogénmegkötő növényekkel bevetett terület (Zöldítési kézikönyv, 2018).
Elnézve a gazdálkodói kézikönyvek mérnöki ábráit és mögénézve az intézkedés elemeinek elmerenghetünk azon, vajon nem túl apró és hatékonytalan lépés-e a biodiverzitás és jövőnk szempontjából a zöldítés? De rögtön vissza is kérdezhetünk: tudunk jobbat, ami valóban megvalósítható? (fotó: ieep.eu)
Az ökológiai fókuszterületek kijelölése egyébként nem ismeretlen a gazdálkodók számára, mivel a Kölcsönös Megfeleltetés szabályai szerint ezeknek a tájelemeknek a védelme 2009 óta kötelező. Több kritika is megfogalmazódott azzal kapcsolatban, hogy a gazdálkodók egy egyébként is kötelező tevékenységre kapnak ettől az évtől támogatást ahelyett, hogy valódi lépéseket tennének a biodiverzitás fenntartása érdekében (Matthews, 2015).
Az állandó gyepterületek és a terménydiverzifikáció a tájszerkezet mozaikosságának szempontjából jelentős. Az ökológiai fókuszterületek megőrzése és létrehozása jelentős változásokat eredményezhet az ökológiai és biotóphálózatban. A tájhasználat során a természetes mozaikok és az ember által létrehozott foltok alkotta feldarabolt (fragmentált) táj jön létre, ahol a természetes foltok közötti átjárhatóság nem minden esetben biztosított (Turner, 2001). Különösen károssá válhat a mezőgazdasági tájak biodiverzitása szempontjából az EFA-területek nem körültekintő kijelölése. Egyes vészjóslóbb előrejelzések szerint a klímaváltozás lassítása tekintetében éppen az ellenkező eredményt érik el a zöldítéssel, mivel a “kötelező” extenzív gazdálkodásból származó bevételkiesést más területek intenzívebb művelésével, extrém esetben újabb területek művelés alá vonásával igyekeznek majd kompenzálni.
A 2020-ban kezdődő új ciklusra vonatkozó KAP reform tartalma még nem ismert teljes terjedelmében. Az egyértelműen kijelenthető, hogy a mezőgazdasági területekre vonatkozó környezeti célok továbbra is érvényben lesznek, az viszont, hogy ezeket a környezeti célokat milyen eszközökkel kívánják elérni, még nem tisztázott. A zöldítés jövője nem garantált, ám bukása sem. A zöldítésről szóló cikksorozatnak nem szerepe megítélni az intézkedés sikerességét vagy sikertelenségét. A következő bejegyzésekben az egyes tájelemeket vesszük részletesen szemügyre, nem csak agrár szemüvegen keresztül.
Felhasznált irodalom:
European Commission, Agriculture and Rural Development, Direct support, Greening http://ec.europa.eu/agriculture/direct-support/greening/index_en.htm
Matthews, A 2015: Delivering biodiversity through the common agricultural policy in: Ó hUallacháin, D. and Finn, J.A. (eds.) 2015, Farmland Conservation with 2020 Vision, Teagasc, Wexford, pp 10-11.
71/2015. (XI. 3.) FM rendelet a Mezőgazdasági Parcella Azonosító Rendszerről
10/2015. (III. 13.) FM rendelet (zöldítési rendelet)
A kölcsönös megfeleltetés körébe tartozó ellenőrzések lefolytatásával, valamint a jogkövetkezmények alkalmazásával kapcsolatos szabályokról szóló 81/2009. (VII. 10.) FVM rendelet
Kovács, M., Kránitz, L., Madarász, I., Magyari, R., Palakovics, Sz., Pethő, J., Rezneki, R., Szabó, E., Szerletics, Á., Sztahura, E., Tengerdi, G., Zemle, V. (2015): Zöldítés Gazdálkodói kézikönyv. Nemzeti Agrárgazdasági Kamara, Budapest. ISBN 978-615-5307-12-6
Turner, Monica G., Gardner, Robert H., O’Neill, Robert V. (2001): Landscape ecology in theory and practice: pattern and process. Springer-Verlag, New York.
Knauer, N. 1980: Möglichkeiten und Schwierigkeiten bei der Schaffung funktionsfähiger Naturschutzgebiete in der Agrarlandschaft. Landwirtsch. Forsch., Sonderh. 37: 105–116.
