A zöldség tájfajták felkutatásának, megőrzésének, termesztésének, szaporítóanyag forgalmazásának kérdésköre új lendületet kapott az utóbbi években, miután az Európai Unió tagországainak javaslatára a Bizottság elfogadta a 2009/145/EK adott helyen és régióban hagyományosan termesztett és génerózió által veszélyeztetett honos zöldségfajok és fajták regisztrációját, illetve forgalmazását szabályozó irányelvet. A hazai „tájfajta” 65/2011. (VII. 11.) VM rendelet – az uniós irányelvvel harmonizálva – szabályozza a zöldségnövények tájfajtáinak és házikerti fajtáinak elismerését, valamint vetőmagvaiknak előállítási és forgalomba hozatali feltételeit.
1. kép: Hegykői zeller
A tájfajták a helyi ökológiai feltételekhez természetes módon alkalmazkodott, valamint a génerózió által veszélyeztetett zöldségfajok honos fajtái.
A házikerti fajták csupán bizonyos feltételek mellett termesztett és nemesített zöldségfajták, amelyek kereskedelmi értéke nem nagy jelentőségű. A rendeletet, a tájfajták és a házikerti fajták Nemzeti Fajtajegyzékbe történő felvételekor, továbbá a vetőmag termesztésekor és forgalmazásánál kell használni.
A házikerti fajták kategóriájába sorolható a korábban regisztrált, de két évnél régebben a fajtajegyzékről törölt fajták köre. A fajtaregisztrácóhoz a rendelet engedményt ad a fajták leírásának módjában és fajta homogenitásában. A fajtaleírást a bejelentő elkészítheti, a tájfajta, házikerti fajta nem kerül be a hivatalos fajtavizsgálati rendszerbe. A rendelet tartalmazza a tájfajták és házikerti fajták elfogadásához a megengedett eltérő egyedek arányát.
2. kép: Makói hagyma
A rendelet mellékleteiben megtalálhatóak a tájfajták vetőmagjának forgalmazására vonatkozó mennyiségi korlátozások és a kis kiszerelési egységek maximális nettó tömege. A rendelet értemében a Növényi Diverzitási Központ szakértőként közreműködik a tájfajta és a házikerti fajta elismerésére vonatkozó eljárásban, de különösen a származással és a termeszthetőséggel kapcsolatos információk meghatározásban, valamint a származási régió, illetve a vetőmag-termelési régió meghatározásában. A Nemzeti Fajtajegyzéken regisztrált tájfajták és házikerti fajták felkerülnek az Európai Zöldségnövények Közös Katalógusára. Az Európai Közös Katalóguson a tájfajta (conservation varieties) és a házikerti fajta (varieties developed for growing under particular condition) fajonkénti fejezeteibe. Fontos engedmény, hogy a tájfajták, házikerti fajták regisztrációja hazánkban díjtétel mentes.
A tájfajta fogalma vitatott. Az angol „landraces” jelentése olyan növényi populáció, amely természetes úton alkalmazkodott az adott régió természeti körülményeihez. A tájfajta kialakulásában az ökológiai tényezők mellett meghatározó szerepe van a tájfajtát termesztő embernek. A tájfajta fogalmával kapcsolatosan a Mezőgazdasági Lexikon „a táj éghajlati adottságainak és az ott élő népcsoport növénytermesztési tevékenységének együttes hatását emeli ki.” A tájfajták népi szelekció hatására alakultak ki, valamint egyedeiknek mindig vannak olyan tulajdonságaik, amik révén a táj ökológiai tényezőinek szélsőséges kilengéseihez is képesek alkalmazkodni.
3. kép: Bogyiszlói paprika
A legpontosabbnak mondható, gyakorlatban is alkalmazható leírást Gyulai Ferenc adta: „A régi korok növényei oly mértékben beilleszkedtek a környezetbe, hogy azzal szerves egységet képeztek. Egy-egy táj, tájegység saját fajtát nevelt belőlük. A tájfajták a ma termesztésben lévő fajtákkal szemben ősibb típust képviselnek, azoktól fenológiailag is eltérnek, mégis inkább genotípus-keverékként értelmezhetők. Azaz mai értelemben véve az egykori tájfajták inkább fajtakeverékek voltak. Elsősorban tömegszelekciós úton kerültek termesztésbe, és az adott helyen stabil, ún. egyensúlyi populációt alkottak. A tájfajták genetikai adottságaiknál fogva ellenállók, az extenzív termesztési körülményeket jól bírják. A modern fajtáktól hozam tekintetében általában elmaradnak, de minőség tekintetében sokszor felülmúlják őket.” (Ökotáj, 35-36., 2005).
Hazánkban 1951-1968-ig az Államilag Minősített Növényfajták Jegyzékeiben (Mezőgazdasági Kiadó), más nyilvántartásokban és a köztermesztésben is hivatalosan szerepelt a forgalomba hozatalra engedélyezett tájfajták köre. Ilyen minősítést kapott a természetes kiválasztódásból (populációból) egy vagy több tájegységben kialakult fajta, amely egyes tájakon jobbnak bizonyult, vagy nemesített fajta hiányában nem volt helyettesíthető. Ilyen fajták voltak a szárazbabok közül a Cukorbab, a Fehér laposbab, a Barnabab; a Kalinkói zöld étkezési paprika, a Szegedi csípős fűszerpaprika; a Laskatök; a Hajdúsági, a Szabolcsi késői és a Nagyecsedi késői fejes káposzták; a Félhosszú és Hosszú gyökérpetrezselyem; a Hegykői zeller (1. kép), a Hevesi (Csányi) görögdinnye, a Sárgahúsú (Szentesi) és a Marsowszki görögdinnye; a Magyar kincs sárgadinnye; az Indátlan fehér spárgatök; a Nagydobosi sütőtök; a Makói hagyma (2. kép); valamint a Hathetes csemegekukorica.
A korai nemesítés legfontosabb módszere a tájfajta populációk szelekciója volt. Ilyen formában számos értékes tájfajta maradt fenn. Ezek között van a Nemzeti Fajtajegyzéken szereplő Nagydobosi sütőtök, a javított Bogyiszlói paprika (3. kép), a Vecsési gömbölyű káposzta (4. kép), valamint a Hajdúsági, vagy a Szentesi korai fejes káposzta.
4. kép: Vecsési gömbölyű káposzta
A Nemzeti fajtajegyzékről lekerült tájfajta szelekciós anyagok még nem vesztek el, az új rendelet követelményei szerint visszahozhatók a regisztrált fajták körébe, valamint a zöldségtermesztés olyan területeire, amely a hagyományőrző és választékbővítő piacot kívánja áruval ellátni.
Erre néhány példa a Mohácsi áttelelő kelkáposzta, a Május királya fejes saláta, a Kocsolai és a Cecei édes, valamint a Kalinkói zöld paprika, a nagy hagyományokkal rendelkező Makói vöröshagyma, az első magról vetett hazai Alsógödi vöröshagyma és a Szentesi vöröskáposzta. A régi zöldségfajták leírása és származási helye jelenleg még fellelhető a NÉBIH Kertészeti Növények Fajtavizsgálati Osztályán.
A tájfajták múltja és jelene
A tájfajták „uralma” nagyjából a 19. század második feléig tartott, amikor megjelentek a gabona- és zöldségnemesítés első fajtái, ekkor már nem a hagyományos tájfajtákat kínálták eladásra, hanem elsősorban a nyugat-európai nemesítők egyre nagyobb mértékben bővülő termékeit. Ebbe a folyamatba a magyar növénynemesítők is bekapcsolódtak. Nemesítők, botanikusok, tanárok és műkedvelők gyűjtötték, írták le és szaporították a hazai tájfajtákat és a külországból érkező hasznos és különleges dísz- és zöldségnövényeket.
Hivatalos összehasonlító kísérleteken alapuló fajtavédelem 1892-tól, Magyaróváron az Országos Magyar Királyi Növénynemesítő Intézet létrehozásától van hazánkban. Az 1911-es Országos Gazdakongresszus kezdeményezte az állami elismerés és törzskönyvezés szabályozását, amely az 53040 (IX.2/1915.) sz. törvényben fogalmazódott meg.
Azóta van hazánkban fajtaregisztráció, ekkor kezdődött az ellenőrzött fajtahasználat és vetőmag-kereskedelem. Ennek ellenére még néhány körzetben, hagyományőrző településeken fellelhető néhány sok éve megőrzött, termesztett, helyi ételekhez felhasznált kiváló beltartalmú tájfajta, amelyeknek megkezdődött a felkarolása és regisztrációja.
Erre példa az évtizedek óta a makói körzetben termesztett Makói tavaszi fokhagyma (5. kép), amelynek magas szárazanyag-tartalma, intenzív fűszerező értéke és kiváló tárolhatósága indokolja tájfajtaként történő megőrzését a jövő nemzedékek számára.
5. kép: Makói tavaszi fokhagyma
Laposfejű, különlegesen vékonylevelű tájfajtát, a Hadházi lapos fejes káposztát (6. kép) Hajdúhadházon régóta termesztik. Magas cukortartalmú, ízében és zamatanyagában gazdag, frissen és savanyított formában ideális töltöttkáposzta-alapanyag.
6. kép: Hadházi lapos fejes káposzta
A Pákozdi paradicsom (7. kép) nagy múltú, kiváló termőképességű és minőségű szabadföldi fajta termesztése Pákozdon száz évnél régebbi múltra tekint vissza. Nagy testű többrekeszű lédús paradicsom, amelyet friss fogyasztásra és befőzésre egyaránt használnak. Korábbi évtizedekben több család számára megélhetési forrást jelentet a paradicsommal való székesfehérvári piacozás (8. kép). Napjainkban is sokan termesztik.
7. kép: Pákozdi paradicsom
8. kép: Piacozó pákozdi parasztok
Táfajtáink, házikerti fajtáink ma még elérhetők, felkutathatók. A génmegőrzés program keretében számos tájfajta és tájfajtából szelektált fajta, házikerti fajta szaporítóanyaga megőrzésre került termőhelyen, gyűjtőknél, a NÖDIKI génbankjában, az egyetemek, nemesítőházak géngyűjteményében. A régi fajták megőrzése a kezdeti lépésekhez hasonlóan elsősorban önkormányzatokra, civil szervezetekre, régiós közösségekre vár, hogy gazdagítsák, változatossá tegyék a zöldségfogyasztásunkat, részét képezzék a hazai tájak látnivalóinak, ünnepeinek.
Dr. Füstös Zsuzsa, Tóth Boglárka
BCE Kertészettudományi Kar, Zöldség- és Gombatermesztési Tanszék
